S ha már szerencsésen elkanyarodtunk az elvilágiasodás körüli szükségképp meddô vitáktól (hisz bárki bármit mond, az idô kerekét bajos lenne visszaforgatni), még Pléh Gabriella dokumentummusorát is meghallgathattuk - igaz, két nap múlva és már a Kossuthon - bizonyos Szent Jupát legendájáról, akit legragyogóbb kenusaink teremtettek a "szent lapátból", egy teljesen profán védôszentet kreálva maguknak egy teljesen profán korban, az ötvenes években, amikor sok egyéb iszonyat mellet a magyar sport csillaga mégiscsak jóval magasabban járt, mint manapság. Ez persze már nem filozófia, inkább játék, vagy ha úgy tetszik, babonásság, de - a musorban megszólaló egykori neves kenusok dicséretére mondva - mindig kellô önironikus ötvözettel: azaz egyfajta önsegély, a régi diáktréfák blaszfémikus szellemében. Vagyis az embernek, ha szerencsére és sikerre vágyik, kell valami megbocsátható babonás fogódzó, egy Szent Jupát, aki a maga módján még csodákat is muvelt. A gond inkább az, hogy ha a szerencse és a siker elpártol tôle, ezt ugyanolyan nehéz meglelni, mint az erkölcsi relativizmus sivatagában a kívánatos tabukat.
![[ admin ]](images/spacer.gif){kind=small}